11 fejezet

Ez a nap pont újév napján jött el. Sam ugyanis rendezett egy partyt, ahova engem is meghívott. Sokban nem különbözött az iskolaitól, de itt legalább nem kellett kiöltözni, mint egy majom.

-         Azt hittem már el sem jösz – mosolygott rám.

-         A világ végéért sem hagytam volna ki.

-         Képzeld, van itt néhány barátom Los Angelesből, bemutatlak nekik.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, megfogta a kezem és odahúzott. Nem tudtam sokat angolul, mert én spanyolt tanultam, de Sam mindent lefordított.

            Igazából észre sem vettem mikor kerültünk a táncparkettre, csak arra eszméltem, hogy ismét lassút táncolunk.

            Már olyan közel volt a pillanat, már éreztem az illatát, azt hittem végre teljesül. De ismét bezavartak. Egyik gyerek rosszul lett és beleborult a puncsostálba, aminek hatására az egész asztal kettétört alatta.

-         Odafent valaki, nagyon pikkel rám – motyogtam halkan és a plafon felé sandítottam.

Hírtelen ötlettől vezérelve megfogtam Sam kezét és kivittem.

-         Miért jöttünk ki? – kérdezte értetlenül.

-         Gondoltam nemsokára úgy is éjfél lesz és szeretnéd látni a tüzijátékot. Meg amúgy is, bent mindig történik valami – végig csak a csillagokat nézztem, amiket szép lassan eltakartak a felhők.

Kicsit kezdtem reménykedni, hogy végre esni fog a hó, de nem úgy tűnt. Samre pillantottam és láttam, hogy remeg. Csak egy vékony hosszúujju volt rajta, aminek a válla ráadásul ki volt vágva. Nem tehettem mást, levettem a felsőmet és a vállára terítettem.

-         A végén még megfagysz – mosolyogtam rá.

-         És veled mi lesz?

-         Én nem fázom – könnyű ezt mondani, mikor majd megfagyok pólóban.

Sam is észrevette, hogy fázok, ezért átkarolta a nyakamat.

-         Már mondtam, hogy ne legyél ilyen laza, nem áll jól.

-         Csak próbálkozok – kezeimet a derekára tettem és magamhoz húztam.

Éreztem, hogy még mindig remeg, de nem a hideg miatt. Egyre közelebb hajoltam hozzá és finoman megcsókoltam. Mindketten becsuktuk a szemünket és percekig így voltunk.

            Éreztem, hogy valami hideg ér az arcomhoz. Nem zavart, de a csókot végül Sam szakította meg. Mindketten felnézztünk és láttuk, hogy elkezdett havazni. Akaratlanul is elégedett mosoly kúszott arcomra.

-         Azt hallottam, hogy az a pár, akik együtt vannak, mikor leesik az első hó… azok örökre együtt maradnak…

Sam nem mondott semmit csak mosolygott és ismét megcsókolt. A háttérben hallottuk, hogy mindenki kijött és elkezdte a visszaszámlálást és amint a végére értek, lehetett hallani, hogy harangszó tölti be az éjszakát és fellőtték az első tüzijáték rakétákat.

            Sam és én továbbra is csak egymást öleltük és a tüzijátékot is így nézztük végig. Már nem is éreztük annyira a hideget, pedig a hó továbbra is csomókban hullott. De végeredményben egyikünk sem akart megfázzni, ezért a tüzijáték végeztével visszamentünk kabátért.

-         Nem tudom hogy vagy vele, de én még nem vagyok fáradt – mondta Sam.

-         Én sem. Nem lenne kedved feljönni hozzám? Megnézzhetnénk valami jó filmet.

-         Hát… Nem tudom…

-         Nem kell félned, nincs semmilyen hátsószándékom – mosolyogtam rá bíztatóan, aminek hatására teljesen elpirult.

-         J-Jól van…

Nem lepődtem meg, hogy senki sincs otthon. A hugaim átmentek egyik barátnőjükhöz, az öcsém és Mion a nagyszülőknél vannak, Dan pedig a haverjaival ment el bulizni. Tehát csak a miénk az egész ház.

-         Mit nézzünk meg? – kezdtem el keresgélni a filmek között.

-         Van valami horrorfilm?

-         Attól függ, mennyire legyen véres.

-         A legvéresebb.

-         Akkor ezt imádni fogod – tettem be egy filmet a DVD-lejátszóba.

Az egyik legdurvább horrorfilmet nemrég töltöttem le netről, a címe Gyilkosság egy bentlakásos iskolában. A lényege annyi, hogy a főszereplőről kiderül, hogy skizofrén és elkezdi lemészárolni előszőr a szobatársait majd a többieket, de néhányan élik csak túl, akik végül megölik. De az egész film alatt folyik a vér és nagyon élethű, mert megtörtént eset alapján készítették a filmet.

-         Ez már túl durva – mondta Sam a film közepénél és eltakarta a szemét.

-         Ne félj, majd én megvédelek – karoltam át a vállát és közelebb húztam magamhoz.  

-         Olyan jó, hogy itt vagy.

-         Inkább az, hogy itt vagyunk egymásnak.

Nagyjából hajnali kettő lehetett mikor a filmnek vége lett, de mi valahogy elaludtunk rajta. Hát igen, az ilyen dolog ritka, hogy valaki egy horrorfilmen alszik el. De nem számít, a lényeg, hogy tudtam Sam itt lesz mellettem, mikor felébredek.

10 fejezet

Végre az én évszakom is eljött, a tél. Bár az idő egyre hidegebb volt, de a hó nem esett, amit nagyon sajnáltam, de nem számít. Ma este lesz a bál és ez már az utolsó óra, amiből már csak 10 perc van. Viszont ezt alig lehet kibírni, mert mindenki halálra unja magát.

            És még egy jó hír. Dia már jól van, megint jár edzésre és már Arashi sem olyan hulla, mint volt eddig. Az órát kezdtem el nézni és észrevettem, hogy a tanár kimegy, ezért mindenki elkezdi elfoglalni magát. Én is így döntöttem.

            A táskámból kivettem egy doboz dinnyés Pockyt. Hát igen, látszik, hogy Hokkaidón vettem 2 dobozzal.

-         Mit eszel? – kérdezte Arashi.

-         Pockyt, kérsz?

Alig mondtam ki, de már kivett belőle két pálcikát.

-         Érdekes íze van.

-         Dinnyés, otthonról van.

-         Mikor voltál Hokkaidón?

-         Még az őszi szünetben – miközben mondtam hátrafordultam. – Kérsz te is?

-         Miért ne – mosolygott rám Sam és kivett egyet – még úgy sem ettem ilyet – kicsit habozott, de végül beleharapott a végébe. – Nagyon finom.

Hátradőltem a székkel és közelebb hajoltam hozzá, hogy Arashi ne hallja, amit mondok.

-         Dia és Arashi első csókját is egy ilyen okozta.

-         Tényleg?

-         Igen.

És végre megszólalt a várva várt hang, a kicsöngetés hangja.

-         Hányra menjek érted?

-         Fél hatkor jó lesz?

-         Akkor majd este találkozunk.

Sam csak mosolygott és kiment a teremből.

-         Lemaradtam valamiről? – értetlenkedett Arashi.

-         Sam velem jön a bálba

-         Elhívtad?

-         Már vagy egy hónapja.

-         És én erről miért nem tudtam?

-         Mert suliban úgy néztél ki, mint valami zombi. Amit mondtam neked egyik füleden be a másikon ki.

Erre semmit sem mondott, mert tudta, igazam van. Amikor Dia még kórházban volt mindig késő estig maradt és nem nagyon aludt. Nem csoda, hogy úgy nézett ki, mint valami halálra ítélt.

            És végre a bál estéje. Még midnig nem akartam elhinni, hogy tényleg eljön velem. Alig bírtam kivárni az estét és egy kicsit hamarabb is érkeztem, de amint megláttam őt, még a lélegzetem is elakadt.

            Gyönyörű méregzöld ruhája kiemelte tökéletes vonásait. Vállát csak egy vékony pánt takarta és a ruha szabása kihangsúlyozta a dekoltását, valamint hosszú lábait. Fekete magassarkujában már majdnem olyan magas volt, mint én.

-         Gyönyörű vagy – mondtam, amint magamhoz tértem a kábulatból.

-         Kö-Köszönöm – pirult el Sam – akkor mehetünk?

-         Még szép.

Egymásba karoltunk és indultunk is a bálba.

            A bált az iskola tornatermében rendezték, ahol a díszítés nagy részét mi csináltuk. Mindenhol kék és fehér szallagok, díszgömbök és üvegdíszek.

-         Büszke vagyok magunkra, nem is lett olyan rossz – mondta Sam elmosolyodva.

-         Igen, szerintem is jó lett.

-         Emlékszem milyen bajt okoztunk, amikor elkezdtük egymást festeni.

-         De legalább megtudtuk, hogy jóláll neked a kék – nevettem el magam és Sam is elkezdett kuncogni.

A zene hírtelen elhallgatott és mindenki a színpad felé nézett, ahol már az igazgatónő állt egy papírral a kezében. Mindenki kezdte azt hinni, hogy beszédet készül mondani, de én csak mosolyogtam, mert tisztában voltam a mondani valójával.

-         Egy kis figyelmet kérnék fiatalok. Szeretném nektek bemutatni a ma esti vendégeket, akik…

-         Talán rólunk van szó? – hallatszott egy ismerős hang a bejárat felől.

Mindenki egyből odanézett és egy emberként sikoltottak fel. Ugyanis a díszvendég az Akai Hoshi valamint Hiroto volt.

-         Mi is nagyon örülünk nektek – intet Any – és ideje feldobni ezt a bált, mindenkinek bolgod karácsonyt! – kiabálta és már a színpadon bele is kezdett a gitárszólójába.

Persze a többiek sem tétlenkedtek, mind felmentek a színpadra és egy igazi koncert hangulatot teremtettek.

-         Van hozzá valami közöd? – kiváncsiskodott Sam.

-         Baráti szívesség. Remélem, tetszik a meglepetés.

-         Mi-Miattam csináltad?

-         Igen, remélem, örülsz neki.

-         Köszi – ölelt meg hírtelen, de hamar el is engedett. – Bocs.

-         Miért? Élvezt… - a mondat végét elharaptam, mert így is sokat mondtam.

-         Mit mondtál?

-         Semmit. De… Nem megyünk táncolni? – nyújtottam a kezemet felé.

-         Azt hittem meg sem kérdezed – megfogta a kezemet és ahgytuk, hogy a zene vezessen minket.

Sokáig táncoltunk és jól éreztük magunkat, de egyre kevesebben maradtak a táncparketten mikor meghallották, hogy lassú szám következik.

            Nem tudtam, mit tegyek, de szerencsémre nem is kellett. Sam ajánlotta fel, hoyg még egy utolsó tánc, mielőtt elmegyünk.

-         Jól van – egyeztem bele.

Tánc közben a hátát a mellkasomhoz szorította, és egy pillanatra éreztem az illatát. Éreztem a vanília illatot a hajában. Kezeimet a vállára tettem és lassan végig simítottam a karjain és ujjaimat összekulcsoltam az övével, majd átöleltem.

Percekig így táncoltunk, amíg azt nem vettem észre, hogy elengedi a kezemet és szembefordul velem. Szemeiben érdekes fény csillant és észrevettem, hogy egyre közelebb hajol hozzám.

Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a lélegzetét az arcomon. De mikor már majdnem megcsókoltam, megszólalt a tűzjelző sziréna. Ez önmagában nem zavart volna, csakhogy körülöttünk mindenki kiabálva rohant ki és lökdöste a másikat.

És mivel a lehetőség elúszott, mi is inkább menekülőre fogtuk. Utólag kiderült, hogy egyik srác nyomta meg véletlenül a tűzjelzőt. De ez a baleset a bál végét jelentette egyben.

-         Gyökér – jelentette ki Sam miközben hazafelé tartottunk.

-         Az – hagytam rá.

-         Elszúrta az egészet, pedig olyan jól éreztem magam.

-         Ha már itt tartunk – támaszkodtam neki a kis kerítésnek – mintha épp valaminek a közepén lettünk volna – kajánul elvigyorodtam.

-         Hm… Valóban? Mi lenne, ha emlékeztetnél – hajolt közelebb Sam.

A csillagos ég és a fogyó Hold rá a tanum, hogy már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy hallottuk egymás szívverését. Csakhogy a csoda most is elmaradt, mivel lámpák fénye világította meg a verandát és a résnyire nyílt ajtón egy idős férfi nézett ki.

-         Ez a nagyapám – mondta halkan Sam – nem szeret fiúval látni.

-         Értem – mondtam csalódottan.

-         Ne aggódj, lesz még alkalom.

-         Igen… biztos… - feleltem határozotlanul.

Sam az ajtóból még integetett és mielőtt bement volna dobott nekem a levegőben egy csókot, én meg eljátszottam, hogy kapkodok utána. Ezen csak felnevetett és végül bement.

            Kis ideig elmélyülten néztem a csillagokat majd lassan elindultam haza.

            Alig múlt el kilenc óra mikor hazaértem. Dan még a nappaliban nézte a tévét, és ahogy a hangokből kiszűrtem a tesóim fogatmosnak a fürdőben. Nem érdekelt miben vagyok, egyszerűen ledobtam magamat a kanapéra.

-         Mit hagytam ki? – kérdezte Dan rekedt hangon.

-         Nem sok mindent, de te is jókor betegedtél meg.

-         Nekem mondod? – kezdett el köhögni.

-         Kérdezhetek valamit?

-         Ha nem matek, akkor egész nyugodtan.

-         Milyen érzés… Az első csók?

Erre a kérdésre Dan arca teljesen fehérre sápadt.

-         Bocs, de szerintem rosszul hallottam valamit.

-         Jól hallotad. A bálon majdnem megtörtént, de egy kretén miatt mégsem.

-         És? Akkor miért nem kísérted haza és kaptad le?

-         Próbáltam, de szintén nem jött össze. Szóval válaszolnál a kérdésre?

-         Nem értelek, pedig rokonok vagyunk. Mindent meg akarsz magyarázni. Hát most szólok, hogy a szerelemre nincs meghatározás, ezt egyszerűen érezni kell.
-         Kösz, ezzel most ki vagyok segítve.
-         Majd ha eljön az ideje, úgy is megtudod.

9 fejezet

Úgy éreztem, nekem annyi. Hokkaidón eltöltöttünk 5 napot, jól elvoltunk, ellátogattunk a régi iskolába. Szinte el is felejtettem mi történt még a szünet előtt.

            A szünet előtti napokban nem nagyon beszéltem Sammel, de úgy tünt ő sem akar velem beszélni. De amikor odajött hozzám kérdezősködni azt mondtam, hogy nem tudtam intézkedni a Meron ügyben, de igazából nem is akartam. De amint visszajöttünk a szünetről, egyből megváltozott minden.

Hétfő reggel bementem a suliba és az a látvány, ami elém tárult, szívszorító volt. Sam az ablakpárkányon ült szemben Meronnal. Karjait a nyakára fonta és magához ölelve csókolóztak.

            Tudtam, hogy nem tehetek semmit, ezért mintha ott sem lennék, ledobtam a táskámat a helyemre és hátramentem a faliújsághoz. Nem mintha olvasstam volna, de fent kellett tartanom a látszatott, hogy nem érdekel. Pedig igazából a szívem szakadt meg mikor megláttam őket.

A naplómból vagy 10 oldalt téptem ki, mert nem akartam rá emlékezni, de röviden annyi, hogy azokon az oldalakon leírtam, hogy mit éreztem, mikor naponta vég kellett nézznem ahogy Sam és Meron együtt vannak. Nem akartam, hogy Sam csalódjon, de nem mondhattam semmit, pedig kellett volna.

            Ugyanis alig telt egy hónap, de azt vettem észre, hogy Sam egy hete nem jött be és Meron már egy másik lánnyal van. Úgy döntöttem, hogy meglátogatom és kiderítem mi történt.

            Iskola után egyből el is mentem hozzá. Az ajtóban állva épp készültem kopogni, mikor egy idős hölgy nyitott ajtót.

-         Szervusz kedves, mi járatban vagy errefelé? – kérdezte kedves hangon.

-         Jó napot kívánok asszonyom – köszöntem – Sam itthon van?

-         A kis Samantha barátja vagy? Akkor kérlek, gyere be.

-         Köszönöm, de én csak a leckét hoztam el neki, mert egy hete nem jött iskolába.

-         Igen, a kis Samantha mostanában nincs jól.

Az idős hölgy addig kérlelt, amíg végül be nem tessékelt. Belülről látszott, hogy idős emberek laknak itt. A falon régi képek lógtak és a bútorok sem mai darabok. A falra is ráfért volna egy festés, de mindent egybe véve otthonos volt.

-         Hogy hívnak fiatalember?

-         A nevem Seita. Sam egyik osztálytársa vagyok. Ő most hol van? Ugye jól van?

-         A szobájában van, de nem mondhatnám, hogy jól van.

-         Talán beteg?

-         Igen, de olyan betegsége van, amit gyógyszer nem gyógyíthat meg.

-         Ezt nem értem.

-         A törött szívre sajnos nincs orvosság.

Akkor tényleg jól gondoltam, hogy szakítottak.

-         Melyik Sam szobája? – kérdeztem miközben körbenézztem.

-         Nem hinném, hogy látni szeretnéd ilyen állapotban.

-         Megigértem neki, hogy segítek neki, amikor szüksége van rá. És most nagy szüksége van segítségre.

Az idős asszony arcán egy halvány mosolyt vettem észre és lassan felemelve kezét, a folyosó végére mutatott. Egy mosollyal biccentettem neki és végigmentem a folyosón. Mikor Sam szobájához értem halkan kopogtam, de mivel nem kaptam választ, résnyire kinyitottam az ajtót és belestem.

-         Sam, itt vagy? – kérdeztem halkan.

Még mindig nem kaptam semmi választ, ezért bementem. A szobában félhomály volt, csak egy vékony fénycsík szivárgott be az ablak felől. A fény megcsillant Sam arcán és most vettem észre, hogy alszik.

            Halk léptekkel odamentem és leültem az ágya szélére. Az arcába egy kósza tincs lógott, amit finoman félretürtem és végsimítottam az arcán. Olyan volt akár egy porcelánbaba, gyönyörű és nagyon törékeny.

            A kezem lecsúszott az arcáról és végigsimítottam a karját. Úgy éreztem, nem tudok megállni. Egyre közelebb hajoltam hozzá, már éreztem az illatát. A hajából vanília illat áradt, ami teljesen megbabonázott. Már csak pár centire voltam az ajkaitól, mikor észrevettem, hogy ébredezik. Gyorsan elhúztam a fejem még épp időben.

-         Most álmodom, hogy itt vagy? – ezt mondta, mikor kinyitotta a szemeit.

-         Ugyan ne viccelj, nem vagyok én álomszerű.

Sam csak kuncogott és elmosolyodott.

-         Mit keresel itt?

-         Csak aggódtam, hogy nem jöttél egy hete, és gondoltam elhozom a leckét is – mondtam, és közben elhúztam a függönyt.

A hírtelen fény miatt Sam egyből a szeme elé kapta a kezét.

-         Csak ezért jöttél?

-         Nem csak ezért – nagy levegőt vettem és visszaültem mellé. – Szakítottatok igaz?

-         Hallgatnom kellett volna rád. Sajnálom.

Nem mondtam semmit, csak fölé hajoltam és átöleltem.

-         Miért sajnálod? Nekem semmi közöm nem volt hozzá.

-         Tudom. De ostoba voltam, mert nem hittem neked. Most csak felejteni szeretnék.

-         Segítsek?

-         Hogy tudnál segíteni?

-         Lemaradtál néhány dologról. Arashi és a diáktanács elintézték, hogy egy hónap múlva legyen az iskolai bál, és hamarabb kezdődjön a téli szünet. És arra gondoltam, hogy… Lenne kedved… eljönni velem a bálba? – a vér az arcomba tódult és éreztem, hogy elpirultam.

-         Huh… Nem is tudom, mit mondhatnék, ez most… Váratlanul ért.

-         Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.

-         Dehogy, nagyon szívesen elmegyek veled.

-         Tényleg? – az igazat megvallva nagyon is meglepődtem. De utólag leesett, hogy miért. – Barátként igaz?

-         Hát… Igazából úgy érzem annál több.

Észre sem vettem, de tátva maradt a szám erre a kijelentésre. Teljesen megdöbbentem, mert azt hittem ezt soha nem fogja kimondani. Percekig csak csöndben nézztünk egymásra, de egyikünk sem akart megszólalni. Végül én törtem meg a csendet ismét.

-         És… Mikor jösz megint?

-         Holnap már bemegyek.

-         Akkor szerintem én most megyek.

-         Várj. Nem segítenél a leckében?

-         Végülis… Igazából nincs semmi dolgom…

Kezdtem végre úgy érezni, hogy talán mégsem reménytelen ez az egész.