Úgy éreztem, nekem annyi. Hokkaidón eltöltöttünk 5 napot, jól elvoltunk, ellátogattunk a régi iskolába. Szinte el is felejtettem mi történt még a szünet előtt.
A szünet előtti napokban nem nagyon beszéltem Sammel, de úgy tünt ő sem akar velem beszélni. De amikor odajött hozzám kérdezősködni azt mondtam, hogy nem tudtam intézkedni a Meron ügyben, de igazából nem is akartam. De amint visszajöttünk a szünetről, egyből megváltozott minden.
Hétfő reggel bementem a suliba és az a látvány, ami elém tárult, szívszorító volt. Sam az ablakpárkányon ült szemben Meronnal. Karjait a nyakára fonta és magához ölelve csókolóztak.
Tudtam, hogy nem tehetek semmit, ezért mintha ott sem lennék, ledobtam a táskámat a helyemre és hátramentem a faliújsághoz. Nem mintha olvasstam volna, de fent kellett tartanom a látszatott, hogy nem érdekel. Pedig igazából a szívem szakadt meg mikor megláttam őket.
A naplómból vagy 10 oldalt téptem ki, mert nem akartam rá emlékezni, de röviden annyi, hogy azokon az oldalakon leírtam, hogy mit éreztem, mikor naponta vég kellett nézznem ahogy Sam és Meron együtt vannak. Nem akartam, hogy Sam csalódjon, de nem mondhattam semmit, pedig kellett volna.
Ugyanis alig telt egy hónap, de azt vettem észre, hogy Sam egy hete nem jött be és Meron már egy másik lánnyal van. Úgy döntöttem, hogy meglátogatom és kiderítem mi történt.
Iskola után egyből el is mentem hozzá. Az ajtóban állva épp készültem kopogni, mikor egy idős hölgy nyitott ajtót.
- Szervusz kedves, mi járatban vagy errefelé? – kérdezte kedves hangon.
- Jó napot kívánok asszonyom – köszöntem – Sam itthon van?
- A kis Samantha barátja vagy? Akkor kérlek, gyere be.
- Köszönöm, de én csak a leckét hoztam el neki, mert egy hete nem jött iskolába.
- Igen, a kis Samantha mostanában nincs jól.
Az idős hölgy addig kérlelt, amíg végül be nem tessékelt. Belülről látszott, hogy idős emberek laknak itt. A falon régi képek lógtak és a bútorok sem mai darabok. A falra is ráfért volna egy festés, de mindent egybe véve otthonos volt.
- Hogy hívnak fiatalember?
- A nevem Seita. Sam egyik osztálytársa vagyok. Ő most hol van? Ugye jól van?
- A szobájában van, de nem mondhatnám, hogy jól van.
- Talán beteg?
- Igen, de olyan betegsége van, amit gyógyszer nem gyógyíthat meg.
- Ezt nem értem.
- A törött szívre sajnos nincs orvosság.
Akkor tényleg jól gondoltam, hogy szakítottak.
- Melyik Sam szobája? – kérdeztem miközben körbenézztem.
- Nem hinném, hogy látni szeretnéd ilyen állapotban.
- Megigértem neki, hogy segítek neki, amikor szüksége van rá. És most nagy szüksége van segítségre.
Az idős asszony arcán egy halvány mosolyt vettem észre és lassan felemelve kezét, a folyosó végére mutatott. Egy mosollyal biccentettem neki és végigmentem a folyosón. Mikor Sam szobájához értem halkan kopogtam, de mivel nem kaptam választ, résnyire kinyitottam az ajtót és belestem.
- Sam, itt vagy? – kérdeztem halkan.
Még mindig nem kaptam semmi választ, ezért bementem. A szobában félhomály volt, csak egy vékony fénycsík szivárgott be az ablak felől. A fény megcsillant Sam arcán és most vettem észre, hogy alszik.
Halk léptekkel odamentem és leültem az ágya szélére. Az arcába egy kósza tincs lógott, amit finoman félretürtem és végsimítottam az arcán. Olyan volt akár egy porcelánbaba, gyönyörű és nagyon törékeny.
A kezem lecsúszott az arcáról és végigsimítottam a karját. Úgy éreztem, nem tudok megállni. Egyre közelebb hajoltam hozzá, már éreztem az illatát. A hajából vanília illat áradt, ami teljesen megbabonázott. Már csak pár centire voltam az ajkaitól, mikor észrevettem, hogy ébredezik. Gyorsan elhúztam a fejem még épp időben.
- Most álmodom, hogy itt vagy? – ezt mondta, mikor kinyitotta a szemeit.
- Ugyan ne viccelj, nem vagyok én álomszerű.
Sam csak kuncogott és elmosolyodott.
- Mit keresel itt?
- Csak aggódtam, hogy nem jöttél egy hete, és gondoltam elhozom a leckét is – mondtam, és közben elhúztam a függönyt.
A hírtelen fény miatt Sam egyből a szeme elé kapta a kezét.
- Csak ezért jöttél?
- Nem csak ezért – nagy levegőt vettem és visszaültem mellé. – Szakítottatok igaz?
- Hallgatnom kellett volna rád. Sajnálom.
Nem mondtam semmit, csak fölé hajoltam és átöleltem.
- Miért sajnálod? Nekem semmi közöm nem volt hozzá.
- Tudom. De ostoba voltam, mert nem hittem neked. Most csak felejteni szeretnék.
- Segítsek?
- Hogy tudnál segíteni?
- Lemaradtál néhány dologról. Arashi és a diáktanács elintézték, hogy egy hónap múlva legyen az iskolai bál, és hamarabb kezdődjön a téli szünet. És arra gondoltam, hogy… Lenne kedved… eljönni velem a bálba? – a vér az arcomba tódult és éreztem, hogy elpirultam.
- Huh… Nem is tudom, mit mondhatnék, ez most… Váratlanul ért.
- Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.
- Dehogy, nagyon szívesen elmegyek veled.
- Tényleg? – az igazat megvallva nagyon is meglepődtem. De utólag leesett, hogy miért. – Barátként igaz?
- Hát… Igazából úgy érzem annál több.
Észre sem vettem, de tátva maradt a szám erre a kijelentésre. Teljesen megdöbbentem, mert azt hittem ezt soha nem fogja kimondani. Percekig csak csöndben nézztünk egymásra, de egyikünk sem akart megszólalni. Végül én törtem meg a csendet ismét.
- És… Mikor jösz megint?
- Holnap már bemegyek.
- Akkor szerintem én most megyek.
- Várj. Nem segítenél a leckében?
- Végülis… Igazából nincs semmi dolgom…
Kezdtem végre úgy érezni, hogy talán mégsem reménytelen ez az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése