13 fejezet

Ugyan hó volt a fülemben is, de azt hallottam, hogy nevetnek rajtunk. Felkaptam a fejem és körbenéztem, de hamar észrevettem a srácokat, akik épp rajtam nevettek.

-         Hagyod, hogy egy csaj leverjen? – vigyorgott pimaszul Any.

-         Mit kerestek itt? – lepődtem meg.

-         Jöttünk látogatni, meg persze boldog újévet kívánni – mosolygott Kaede.

-         Akkor kösz szépen mindenkinek.

-         Hm… Mi van a nyakadon?

-         Semmi – tettem oda kezemet.

-         Csak nem kiszívta a barátnőd? – hangsúlyozta az utolsó szót Yasu és Samre nézett, aki sokatmondóan elpirult. – Szóval igen.

Nem válaszolt egyikünk sem, de a többiek így is tudták mi a helyzet és csak elégedetten mosolyogtak.

-         Mikor történt ez az egész? – érdeklődött Ayame.

-         Tegnap – válaszoltunk egyszerre rövid hallgatás után.

-         Akkor kezdjetek el szépen mesélni.

Röviden elmeséltük a történteket az elejétől a végéig. A többiek arckifejezése minden esemény után változott, de a végére csak mosolyogtak.

-         Mióta vagy te ilyen romantikus? – tette fel a kérdést Ren merő gúnnyal a hangjában.

-         Hát… Még ti sem tudtok róla mindent. De nekem is lenne egy kérdésem hozzátok – néztem rá Hirotora és Kaedere – Mióta jártok?

Még válaszolni sem tudtak, mikor Sam értetlenül nézett rájuk.

-         Mi? – döbbent le

-         Hát… - kezdett bele Kaede – Nem sokkal az után jöttünk össze, hogy Any és Yasu járni kezdtek.

-         Mi? – döbbent meg mégjobban Sam. – Minden rajongói oldalt megnéztem, olvastam a magazinokat, de ezekről semmi nem volt benne.

-         Mivel ezt nem hagytuk, hogy megtudják. Egyedül csak Seita rakhatta volna fel ezt.

-         De én megigértem, hogy ami a bandával kapcsolatos azt nem feszegetem.

-         Ha már szóba került a banda – fordult felém Hiroto – nem gondolkodtál rajta, hogy belépj?

Sam az egész beszélgetés alatt le volt döbbenve, nem tudta elképzelni, hogy mi lehet itt.

-         Ugyan, nem illenék közétek, hisz tudjátok. Én csak „szövegeket hadarok a zenei alapokra” – tettem karba a kezemet.

-         Persze te kis rapper. Hogy állsz a szövegeiddel? – kérdezte Miki.

-         Mostanában nem írok annyit, de néha összehozok egy-két sort.

-         Egy pillanat – szólt közbe Sam – Mi van?

-         Néhány dolgot még te sem tudsz a pasidról – jelentette ki Any. – Például, hogy általánosban menőbb volt, mint mi.

-         Tessék?

-         Ja, olyan szövegeket nyomott le, hogy mindenki csak nézett – csatlakozott be Sen. – Például a leghíresebb számunk a Love ya az ő közreműködésével született meg.

-         Ugyan már – legyintettem.

-         Ne szerénykedj, hisz hetedikben még nem gondoltuk, hogy a te számoddal fogunk ekkora sikereket elérni. De még mindig nem értem, miért nem vállalod fel?

-         Nem szeretem a felhajtást.

Szívesen beszéltem volna még ezekről a srácokkal, de észrevettem, hogy Sam teljesen kimarad ebből és enyhe utalást tettem erre. Hamar leesett nekik mi a pálya és témát váltottunk, amihez Sam is hozzá tudott szólni.

            Észre sem vettem, mikor mentek el, de csak azon kaptam magam, hogy Sam és én a parkban sétálunk a hóesésben kéz a kézben.

-         Még mindig nehéz felfognom – törte meg a csendet Sam.

-         Mit?

-         Közel 4 hónapja ismerlek, de mégis alig tudok rólad valamit.

-         Jól van ez így – csókoltam meg – Néha jobb is, ha vannak dolgok, amik nem derülnek ki.

-         Lehet, hogy igazad van – mosolygott rám.

-         Ne menjünk vissza? Hátha apám megérkezett.

-         De, menjünk.

Nem is tévedtem, mert mire visszaértünk apám már otthon volt épp a tengeren történtekről mesélhetett, mert ismertem a jellegzetes bajuszpördrését, csak akkor csinálja, ha a tengerről mesél. Kapitány kalapja alól néhány szőke tincs lógott az arcába kicsit takarva barna szemeit. Hát igen, látszik, kire hasonlít jobban a bátyám.

-         Szia apa – mondtam széles mosollyal az arcomon.

-         Szervusz bajnok, hol voltál eddig – még szinte be sem fejezte a kérdést, mikor észrevette a hátam mögött Samet és elmosolyodott – Ki ez a kis tünemény?

-         A barátnője – vágta rá egyből Dan.

-         Jó napot – szeppent meg Sam – a nevem Samantha, de szólítson nyugodtan Samnek.

-         Örvendek Samantha.

Csak mosolyogni tudtam, mert végre úgy tünt az életemben egy sorsdöntő fordulat történt. Némán hallgattuk végig apám történetét és úgy szorítottam Sam kezét, mintha soha nem akarnám elengedni.

12 fejezet

Nem mondhatnám, hogy kellemes ébredés volt. A nyakam teljesen begörcsölt és a vállam is nagyon fájt. De ez utóbbit elfeljetettem mikor észrevetettem, hogy Sam feje a vállamon van, és karjaival átölel.

            Olyan szép mikor alszik – gondoltam. Nincs szívem felébreszteni.

            Óvatosan kiszabadítottam magam az öleléséből és finoman elfektettem a kanapén. Lágyan megcsókoltam és halk léptekkel felmentem a szobámba.

-         Még csak reggel fél 7 van – mondtam csak úgy magamnak és az órát nézztem. Kint még sötét volt, épp csak hajnalodott, de így is észrevettem valamit és muszály volt elmosolyodnom – Legalább végre havazik.

Egy ideig elmélyülten meredtem ki az ablakon, majd úgy döntöttem lezuhanyozok és átöltözök. Ehez nem kellett több fél óránál és amint végeztem, visszamentem a nappaliba.

            Sam még mindig aludt és én nem akartam felébreszteni. Az egyik foltel háttámlájáról levettem a puha takarót és ráterítettem.

-         Aludj csak tovább, szépséges angyal – súgtam a fülébe.

Nem telt bele egy óra mikor észrevettem, hogy ébredezik. Ez idő alatt készítettem egy kis forró zöldteát, ami mostanra már pont iható volt.

-         Jó reggelt – nyújtózkodott és rám mosolygott – mennyi az idő?

-         Reggel 8 óra.

-         Olyan szépet álmodtam.

-         Igen? Mit?

-         Hogy egész végig itt vagy mellettem és angyalnak hívsz.

Ezen a kijelentésen elmosolyodtam.

-         Nem csak álmodtad, tényleg így volt – mondtam és a kis kávéasztalról elvettem két csészét és egyiket feléje nyújtottam.

Sam mosolyogva vette el és emelte meg.

-         Kettőnk!

-         Kettőnkre… - koccantottuk össze a csészéket.

Észrevettem, hogy Sam úgy kortyol bele, mint a britteknél szokás, eltartott kisujjal.

-         Nem is tudtam, hogy ez Los Angelesben is szokás.

-         Ott nem csak 8 éves koromig Londonban éltünk, utána költöztünk el.

Próbált megtanítani erre a kézmozdulatra kevés sikerrel. De mindketten elkezdtünk nevetni a szerencsétlenkedésemen.

-         És most mit csináljunk? – kérdezte.

-         Nem is tudom… - kezdtem el nyújtózkodni és átkarolva a vállát közelebb húztam magamhoz – nekem lenne egy-két ötletem.

-         Ki vagy te és mit tettél azzal a szerény sráccal, akit megismertem? – gúnyolódott Sam és az ölembe feküdt.

-         Inkább a kérdés, hogy te mit tettél vele?

-         Csak egy kis apróságot. Beleszerettem – mosolygott rám és beletúrt a még vizes hajamba.

Percekig némán meredtünk egymás szemébe, majd azt vettem észre, hogy átkarolja a nyakam én meg magamhoz ölelve lágyan megcsókoltam. Mikor az ajkaival már nem értem be, lassan lejjebb mentem és a nyakát kezdtem el csókolgatni. Sam mélyeket sóhajtott miközben gyengéden harapdálni kezdtem.

-         S-Seita… - mondta elhaló hangon.

Éreztem, hogy ellenkezni akar, ezért mohón kaptam az ajkai után.

            Most Sam volt az, aki megelégelte és áttért a nyakamra. Nem fogta vissza magát, egyből elkezdte harapdálni a nyakszirtemet. Elviselhetetlen vágyat éreztem, hogy itt helyben a magamévá tegyem. A kezem szinte magától mozdult. Lassan simítottam végig a hátán és mikor a derekához értem, gyengéden benyúltam a vékony, kötött ruhadarab alá és egyre feljebb csúszott kezem.

            Éreztem, hogy Sam elkezd remegni az érintésemtől és kezét az enyémre tette.

-         Ne… Ezt nem szabad – mondta miközben felkelt az ölemből.

-         Sajnálom.

-         Tudhattam volna. Te is olyan vagy, mint a többiek – fakadt ki Sam és zaklatottan indult az ajtó felé.

-         Várj – ragadtam meg a kezét – sajnálom, tényleg. De hidd el, hogy én tényleg teljes szívemből szeretlek, és soha nem tennék olyat, amivel ártanék neked.

-         És ez az előbbi?

-         Csak már olyan régóta vágytam arra, hogy veled legyek, hogy elfelejtettem mit szabad és mit nem… Tényleg nagyon sajnálom…

Sam csak rövid idő után fordult felém és mosolyogva ölelt át.

-         Akarod? – súgta a fülembe.

-         Csak ha te is.

Nem mondott semmit, csak megcsókolt és hagyta, hogy tegyek vele, amit akarok.

            Kezemet a vállára tettem és lassan húztam le róla a zavaró ruhadarabot. Sam az ingem gombjaival matatott és ki is gombolt kettőt. Ajkaink végig összeértek, én pedig már nem tudtam uralkodni magamon. Megfogtam a derekát, magamhoz húztam, majd elfektettem a kanapén. Lassan kezdtem el felhúzni a felsőjét és már majdnem teljesen levettem, mikor hangos koppanásra lettünk figyelmesek. Egyből felkaptuk a fejünket és észrevettük, hogy az ajtó tárva nyitva van és besüvít a szél. Egy hangos huppanás és Dant berántják a hóba a kistestvéreim.

-         A francba – mondtam ki hangosan és egyből felpattantam.

Sam is visszavette felsőjétés én is begomboltam az ingemet.

            Mire Dan beért, mi azt a látszatott keltettük, hogy alszunk, még a takarót is magunkra terítettük. De ezt a látszatott nem tudtuk sokáig fenntartani, mivel Naoki szokásához híven egyből ráugrott a kanapéra.

-         Bátyó! Ébresztő! – kiabált a fülembe.

-         Fent vagyok.

-         Bátyó, ki ez a lány?

-         Samantha, ha nem tévedek – csatlakozott be Dan.

-         Igen, de szólíts csak Samnek – mosolygott rá.

-         Csak nem az öcsém barátnője vagy?

-         Magadtól jöttél rá? – kérdeztem flegmán.

-         Ugyan, nem volt nehéz kitalálni. Elég bizonyíték, ami a nyakatokon van.

Mindketten rátettük a kezünket, de mielőtt elkezdtem volna magyarázkodni, a két kishugom elkezdett ugrálni a kanapén.

-         Ma lesz a nap, ma lesz a nap – kiabálták.

-         Milyen nap?  - érdeklődött Sam.

-         Apa hazajön, apa hazajön – estek le mindketten a kanapéra.

-         Akkor jobb, ha én elmegyek. Nem akarok zavarni.

-         Ne – vágtam rá egyből – Vagyis… Nem szeretnéd megismerni a családot?

-         Hát – kicsit elgondolkodott majd elmosolyodott – de, nagyon szívesen.

-         Remek, akkor kezdem is. A bátyám, Dan a suliban már biztos találkoztatok. Az öcsém Naoki, a két kishugom Mia a szőkehajú, Layla a barna és a legkisebb hugom Mion – vettem ki a hordozóból.

-         Jaj de aranyos – mosolygott rá Sam.

Mion szintén elmosolyodott és elkezdett kacarászni.

-         Tetszel neki – jelentettem ki.

-         És a szüleid?

-         Mint hallottad, apám ma jön haza, anyámmal meg már találkoztál a kórházban. Ő volt az orvos, aki kezelte Diát.

-         Egyébként, ha érdekel, kint már bokáig érő hó van – mondta Dan és rám nézett.

-         Látom volt alkalmad közelebbről megnézni – gúnyosan mértem végig.

-         Még egy ilyen beszólás és te is kaphatsz belőle.

-         És? Ismersz, én imádom a havat.

Még jó, hogy épp vettem fel a kabátomat, ugyanis a tesóim egyszerre ugrottak nekem és löktek ki az ajtón, bele a hóba.

-         Fürdetés! – kiabálták egyszerre és belenyomtak.

Sam az ajtóból nézte és nevetett, miközben vette fel a kabátját.

-         Ohh. Szóval szerinted ez vicces?

-         Nem. Ez röhejes – fakadt ki belőle a nevetés.

-         Tényleg? Akkor ehez mit szólsz? – fogtam meg a kezét és lehúztam magam mellé.

-         Ez nem ér.

-         Dehogyis nem.

-         Igen? Akkor ezt neked – nyomta bele arcomat a hóba.

Még soha nem esett ilyen jól az, hogy percekig feküdjek a hóban, mert most Sam is itt volt mellettem, amitől még szebbnek éreztem a pillanatot.

11 fejezet

Ez a nap pont újév napján jött el. Sam ugyanis rendezett egy partyt, ahova engem is meghívott. Sokban nem különbözött az iskolaitól, de itt legalább nem kellett kiöltözni, mint egy majom.

-         Azt hittem már el sem jösz – mosolygott rám.

-         A világ végéért sem hagytam volna ki.

-         Képzeld, van itt néhány barátom Los Angelesből, bemutatlak nekik.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, megfogta a kezem és odahúzott. Nem tudtam sokat angolul, mert én spanyolt tanultam, de Sam mindent lefordított.

            Igazából észre sem vettem mikor kerültünk a táncparkettre, csak arra eszméltem, hogy ismét lassút táncolunk.

            Már olyan közel volt a pillanat, már éreztem az illatát, azt hittem végre teljesül. De ismét bezavartak. Egyik gyerek rosszul lett és beleborult a puncsostálba, aminek hatására az egész asztal kettétört alatta.

-         Odafent valaki, nagyon pikkel rám – motyogtam halkan és a plafon felé sandítottam.

Hírtelen ötlettől vezérelve megfogtam Sam kezét és kivittem.

-         Miért jöttünk ki? – kérdezte értetlenül.

-         Gondoltam nemsokára úgy is éjfél lesz és szeretnéd látni a tüzijátékot. Meg amúgy is, bent mindig történik valami – végig csak a csillagokat nézztem, amiket szép lassan eltakartak a felhők.

Kicsit kezdtem reménykedni, hogy végre esni fog a hó, de nem úgy tűnt. Samre pillantottam és láttam, hogy remeg. Csak egy vékony hosszúujju volt rajta, aminek a válla ráadásul ki volt vágva. Nem tehettem mást, levettem a felsőmet és a vállára terítettem.

-         A végén még megfagysz – mosolyogtam rá.

-         És veled mi lesz?

-         Én nem fázom – könnyű ezt mondani, mikor majd megfagyok pólóban.

Sam is észrevette, hogy fázok, ezért átkarolta a nyakamat.

-         Már mondtam, hogy ne legyél ilyen laza, nem áll jól.

-         Csak próbálkozok – kezeimet a derekára tettem és magamhoz húztam.

Éreztem, hogy még mindig remeg, de nem a hideg miatt. Egyre közelebb hajoltam hozzá és finoman megcsókoltam. Mindketten becsuktuk a szemünket és percekig így voltunk.

            Éreztem, hogy valami hideg ér az arcomhoz. Nem zavart, de a csókot végül Sam szakította meg. Mindketten felnézztünk és láttuk, hogy elkezdett havazni. Akaratlanul is elégedett mosoly kúszott arcomra.

-         Azt hallottam, hogy az a pár, akik együtt vannak, mikor leesik az első hó… azok örökre együtt maradnak…

Sam nem mondott semmit csak mosolygott és ismét megcsókolt. A háttérben hallottuk, hogy mindenki kijött és elkezdte a visszaszámlálást és amint a végére értek, lehetett hallani, hogy harangszó tölti be az éjszakát és fellőtték az első tüzijáték rakétákat.

            Sam és én továbbra is csak egymást öleltük és a tüzijátékot is így nézztük végig. Már nem is éreztük annyira a hideget, pedig a hó továbbra is csomókban hullott. De végeredményben egyikünk sem akart megfázzni, ezért a tüzijáték végeztével visszamentünk kabátért.

-         Nem tudom hogy vagy vele, de én még nem vagyok fáradt – mondta Sam.

-         Én sem. Nem lenne kedved feljönni hozzám? Megnézzhetnénk valami jó filmet.

-         Hát… Nem tudom…

-         Nem kell félned, nincs semmilyen hátsószándékom – mosolyogtam rá bíztatóan, aminek hatására teljesen elpirult.

-         J-Jól van…

Nem lepődtem meg, hogy senki sincs otthon. A hugaim átmentek egyik barátnőjükhöz, az öcsém és Mion a nagyszülőknél vannak, Dan pedig a haverjaival ment el bulizni. Tehát csak a miénk az egész ház.

-         Mit nézzünk meg? – kezdtem el keresgélni a filmek között.

-         Van valami horrorfilm?

-         Attól függ, mennyire legyen véres.

-         A legvéresebb.

-         Akkor ezt imádni fogod – tettem be egy filmet a DVD-lejátszóba.

Az egyik legdurvább horrorfilmet nemrég töltöttem le netről, a címe Gyilkosság egy bentlakásos iskolában. A lényege annyi, hogy a főszereplőről kiderül, hogy skizofrén és elkezdi lemészárolni előszőr a szobatársait majd a többieket, de néhányan élik csak túl, akik végül megölik. De az egész film alatt folyik a vér és nagyon élethű, mert megtörtént eset alapján készítették a filmet.

-         Ez már túl durva – mondta Sam a film közepénél és eltakarta a szemét.

-         Ne félj, majd én megvédelek – karoltam át a vállát és közelebb húztam magamhoz.  

-         Olyan jó, hogy itt vagy.

-         Inkább az, hogy itt vagyunk egymásnak.

Nagyjából hajnali kettő lehetett mikor a filmnek vége lett, de mi valahogy elaludtunk rajta. Hát igen, az ilyen dolog ritka, hogy valaki egy horrorfilmen alszik el. De nem számít, a lényeg, hogy tudtam Sam itt lesz mellettem, mikor felébredek.

10 fejezet

Végre az én évszakom is eljött, a tél. Bár az idő egyre hidegebb volt, de a hó nem esett, amit nagyon sajnáltam, de nem számít. Ma este lesz a bál és ez már az utolsó óra, amiből már csak 10 perc van. Viszont ezt alig lehet kibírni, mert mindenki halálra unja magát.

            És még egy jó hír. Dia már jól van, megint jár edzésre és már Arashi sem olyan hulla, mint volt eddig. Az órát kezdtem el nézni és észrevettem, hogy a tanár kimegy, ezért mindenki elkezdi elfoglalni magát. Én is így döntöttem.

            A táskámból kivettem egy doboz dinnyés Pockyt. Hát igen, látszik, hogy Hokkaidón vettem 2 dobozzal.

-         Mit eszel? – kérdezte Arashi.

-         Pockyt, kérsz?

Alig mondtam ki, de már kivett belőle két pálcikát.

-         Érdekes íze van.

-         Dinnyés, otthonról van.

-         Mikor voltál Hokkaidón?

-         Még az őszi szünetben – miközben mondtam hátrafordultam. – Kérsz te is?

-         Miért ne – mosolygott rám Sam és kivett egyet – még úgy sem ettem ilyet – kicsit habozott, de végül beleharapott a végébe. – Nagyon finom.

Hátradőltem a székkel és közelebb hajoltam hozzá, hogy Arashi ne hallja, amit mondok.

-         Dia és Arashi első csókját is egy ilyen okozta.

-         Tényleg?

-         Igen.

És végre megszólalt a várva várt hang, a kicsöngetés hangja.

-         Hányra menjek érted?

-         Fél hatkor jó lesz?

-         Akkor majd este találkozunk.

Sam csak mosolygott és kiment a teremből.

-         Lemaradtam valamiről? – értetlenkedett Arashi.

-         Sam velem jön a bálba

-         Elhívtad?

-         Már vagy egy hónapja.

-         És én erről miért nem tudtam?

-         Mert suliban úgy néztél ki, mint valami zombi. Amit mondtam neked egyik füleden be a másikon ki.

Erre semmit sem mondott, mert tudta, igazam van. Amikor Dia még kórházban volt mindig késő estig maradt és nem nagyon aludt. Nem csoda, hogy úgy nézett ki, mint valami halálra ítélt.

            És végre a bál estéje. Még midnig nem akartam elhinni, hogy tényleg eljön velem. Alig bírtam kivárni az estét és egy kicsit hamarabb is érkeztem, de amint megláttam őt, még a lélegzetem is elakadt.

            Gyönyörű méregzöld ruhája kiemelte tökéletes vonásait. Vállát csak egy vékony pánt takarta és a ruha szabása kihangsúlyozta a dekoltását, valamint hosszú lábait. Fekete magassarkujában már majdnem olyan magas volt, mint én.

-         Gyönyörű vagy – mondtam, amint magamhoz tértem a kábulatból.

-         Kö-Köszönöm – pirult el Sam – akkor mehetünk?

-         Még szép.

Egymásba karoltunk és indultunk is a bálba.

            A bált az iskola tornatermében rendezték, ahol a díszítés nagy részét mi csináltuk. Mindenhol kék és fehér szallagok, díszgömbök és üvegdíszek.

-         Büszke vagyok magunkra, nem is lett olyan rossz – mondta Sam elmosolyodva.

-         Igen, szerintem is jó lett.

-         Emlékszem milyen bajt okoztunk, amikor elkezdtük egymást festeni.

-         De legalább megtudtuk, hogy jóláll neked a kék – nevettem el magam és Sam is elkezdett kuncogni.

A zene hírtelen elhallgatott és mindenki a színpad felé nézett, ahol már az igazgatónő állt egy papírral a kezében. Mindenki kezdte azt hinni, hogy beszédet készül mondani, de én csak mosolyogtam, mert tisztában voltam a mondani valójával.

-         Egy kis figyelmet kérnék fiatalok. Szeretném nektek bemutatni a ma esti vendégeket, akik…

-         Talán rólunk van szó? – hallatszott egy ismerős hang a bejárat felől.

Mindenki egyből odanézett és egy emberként sikoltottak fel. Ugyanis a díszvendég az Akai Hoshi valamint Hiroto volt.

-         Mi is nagyon örülünk nektek – intet Any – és ideje feldobni ezt a bált, mindenkinek bolgod karácsonyt! – kiabálta és már a színpadon bele is kezdett a gitárszólójába.

Persze a többiek sem tétlenkedtek, mind felmentek a színpadra és egy igazi koncert hangulatot teremtettek.

-         Van hozzá valami közöd? – kiváncsiskodott Sam.

-         Baráti szívesség. Remélem, tetszik a meglepetés.

-         Mi-Miattam csináltad?

-         Igen, remélem, örülsz neki.

-         Köszi – ölelt meg hírtelen, de hamar el is engedett. – Bocs.

-         Miért? Élvezt… - a mondat végét elharaptam, mert így is sokat mondtam.

-         Mit mondtál?

-         Semmit. De… Nem megyünk táncolni? – nyújtottam a kezemet felé.

-         Azt hittem meg sem kérdezed – megfogta a kezemet és ahgytuk, hogy a zene vezessen minket.

Sokáig táncoltunk és jól éreztük magunkat, de egyre kevesebben maradtak a táncparketten mikor meghallották, hogy lassú szám következik.

            Nem tudtam, mit tegyek, de szerencsémre nem is kellett. Sam ajánlotta fel, hoyg még egy utolsó tánc, mielőtt elmegyünk.

-         Jól van – egyeztem bele.

Tánc közben a hátát a mellkasomhoz szorította, és egy pillanatra éreztem az illatát. Éreztem a vanília illatot a hajában. Kezeimet a vállára tettem és lassan végig simítottam a karjain és ujjaimat összekulcsoltam az övével, majd átöleltem.

Percekig így táncoltunk, amíg azt nem vettem észre, hogy elengedi a kezemet és szembefordul velem. Szemeiben érdekes fény csillant és észrevettem, hogy egyre közelebb hajol hozzám.

Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a lélegzetét az arcomon. De mikor már majdnem megcsókoltam, megszólalt a tűzjelző sziréna. Ez önmagában nem zavart volna, csakhogy körülöttünk mindenki kiabálva rohant ki és lökdöste a másikat.

És mivel a lehetőség elúszott, mi is inkább menekülőre fogtuk. Utólag kiderült, hogy egyik srác nyomta meg véletlenül a tűzjelzőt. De ez a baleset a bál végét jelentette egyben.

-         Gyökér – jelentette ki Sam miközben hazafelé tartottunk.

-         Az – hagytam rá.

-         Elszúrta az egészet, pedig olyan jól éreztem magam.

-         Ha már itt tartunk – támaszkodtam neki a kis kerítésnek – mintha épp valaminek a közepén lettünk volna – kajánul elvigyorodtam.

-         Hm… Valóban? Mi lenne, ha emlékeztetnél – hajolt közelebb Sam.

A csillagos ég és a fogyó Hold rá a tanum, hogy már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy hallottuk egymás szívverését. Csakhogy a csoda most is elmaradt, mivel lámpák fénye világította meg a verandát és a résnyire nyílt ajtón egy idős férfi nézett ki.

-         Ez a nagyapám – mondta halkan Sam – nem szeret fiúval látni.

-         Értem – mondtam csalódottan.

-         Ne aggódj, lesz még alkalom.

-         Igen… biztos… - feleltem határozotlanul.

Sam az ajtóból még integetett és mielőtt bement volna dobott nekem a levegőben egy csókot, én meg eljátszottam, hogy kapkodok utána. Ezen csak felnevetett és végül bement.

            Kis ideig elmélyülten néztem a csillagokat majd lassan elindultam haza.

            Alig múlt el kilenc óra mikor hazaértem. Dan még a nappaliban nézte a tévét, és ahogy a hangokből kiszűrtem a tesóim fogatmosnak a fürdőben. Nem érdekelt miben vagyok, egyszerűen ledobtam magamat a kanapéra.

-         Mit hagytam ki? – kérdezte Dan rekedt hangon.

-         Nem sok mindent, de te is jókor betegedtél meg.

-         Nekem mondod? – kezdett el köhögni.

-         Kérdezhetek valamit?

-         Ha nem matek, akkor egész nyugodtan.

-         Milyen érzés… Az első csók?

Erre a kérdésre Dan arca teljesen fehérre sápadt.

-         Bocs, de szerintem rosszul hallottam valamit.

-         Jól hallotad. A bálon majdnem megtörtént, de egy kretén miatt mégsem.

-         És? Akkor miért nem kísérted haza és kaptad le?

-         Próbáltam, de szintén nem jött össze. Szóval válaszolnál a kérdésre?

-         Nem értelek, pedig rokonok vagyunk. Mindent meg akarsz magyarázni. Hát most szólok, hogy a szerelemre nincs meghatározás, ezt egyszerűen érezni kell.
-         Kösz, ezzel most ki vagyok segítve.
-         Majd ha eljön az ideje, úgy is megtudod.

9 fejezet

Úgy éreztem, nekem annyi. Hokkaidón eltöltöttünk 5 napot, jól elvoltunk, ellátogattunk a régi iskolába. Szinte el is felejtettem mi történt még a szünet előtt.

            A szünet előtti napokban nem nagyon beszéltem Sammel, de úgy tünt ő sem akar velem beszélni. De amikor odajött hozzám kérdezősködni azt mondtam, hogy nem tudtam intézkedni a Meron ügyben, de igazából nem is akartam. De amint visszajöttünk a szünetről, egyből megváltozott minden.

Hétfő reggel bementem a suliba és az a látvány, ami elém tárult, szívszorító volt. Sam az ablakpárkányon ült szemben Meronnal. Karjait a nyakára fonta és magához ölelve csókolóztak.

            Tudtam, hogy nem tehetek semmit, ezért mintha ott sem lennék, ledobtam a táskámat a helyemre és hátramentem a faliújsághoz. Nem mintha olvasstam volna, de fent kellett tartanom a látszatott, hogy nem érdekel. Pedig igazából a szívem szakadt meg mikor megláttam őket.

A naplómból vagy 10 oldalt téptem ki, mert nem akartam rá emlékezni, de röviden annyi, hogy azokon az oldalakon leírtam, hogy mit éreztem, mikor naponta vég kellett nézznem ahogy Sam és Meron együtt vannak. Nem akartam, hogy Sam csalódjon, de nem mondhattam semmit, pedig kellett volna.

            Ugyanis alig telt egy hónap, de azt vettem észre, hogy Sam egy hete nem jött be és Meron már egy másik lánnyal van. Úgy döntöttem, hogy meglátogatom és kiderítem mi történt.

            Iskola után egyből el is mentem hozzá. Az ajtóban állva épp készültem kopogni, mikor egy idős hölgy nyitott ajtót.

-         Szervusz kedves, mi járatban vagy errefelé? – kérdezte kedves hangon.

-         Jó napot kívánok asszonyom – köszöntem – Sam itthon van?

-         A kis Samantha barátja vagy? Akkor kérlek, gyere be.

-         Köszönöm, de én csak a leckét hoztam el neki, mert egy hete nem jött iskolába.

-         Igen, a kis Samantha mostanában nincs jól.

Az idős hölgy addig kérlelt, amíg végül be nem tessékelt. Belülről látszott, hogy idős emberek laknak itt. A falon régi képek lógtak és a bútorok sem mai darabok. A falra is ráfért volna egy festés, de mindent egybe véve otthonos volt.

-         Hogy hívnak fiatalember?

-         A nevem Seita. Sam egyik osztálytársa vagyok. Ő most hol van? Ugye jól van?

-         A szobájában van, de nem mondhatnám, hogy jól van.

-         Talán beteg?

-         Igen, de olyan betegsége van, amit gyógyszer nem gyógyíthat meg.

-         Ezt nem értem.

-         A törött szívre sajnos nincs orvosság.

Akkor tényleg jól gondoltam, hogy szakítottak.

-         Melyik Sam szobája? – kérdeztem miközben körbenézztem.

-         Nem hinném, hogy látni szeretnéd ilyen állapotban.

-         Megigértem neki, hogy segítek neki, amikor szüksége van rá. És most nagy szüksége van segítségre.

Az idős asszony arcán egy halvány mosolyt vettem észre és lassan felemelve kezét, a folyosó végére mutatott. Egy mosollyal biccentettem neki és végigmentem a folyosón. Mikor Sam szobájához értem halkan kopogtam, de mivel nem kaptam választ, résnyire kinyitottam az ajtót és belestem.

-         Sam, itt vagy? – kérdeztem halkan.

Még mindig nem kaptam semmi választ, ezért bementem. A szobában félhomály volt, csak egy vékony fénycsík szivárgott be az ablak felől. A fény megcsillant Sam arcán és most vettem észre, hogy alszik.

            Halk léptekkel odamentem és leültem az ágya szélére. Az arcába egy kósza tincs lógott, amit finoman félretürtem és végsimítottam az arcán. Olyan volt akár egy porcelánbaba, gyönyörű és nagyon törékeny.

            A kezem lecsúszott az arcáról és végigsimítottam a karját. Úgy éreztem, nem tudok megállni. Egyre közelebb hajoltam hozzá, már éreztem az illatát. A hajából vanília illat áradt, ami teljesen megbabonázott. Már csak pár centire voltam az ajkaitól, mikor észrevettem, hogy ébredezik. Gyorsan elhúztam a fejem még épp időben.

-         Most álmodom, hogy itt vagy? – ezt mondta, mikor kinyitotta a szemeit.

-         Ugyan ne viccelj, nem vagyok én álomszerű.

Sam csak kuncogott és elmosolyodott.

-         Mit keresel itt?

-         Csak aggódtam, hogy nem jöttél egy hete, és gondoltam elhozom a leckét is – mondtam, és közben elhúztam a függönyt.

A hírtelen fény miatt Sam egyből a szeme elé kapta a kezét.

-         Csak ezért jöttél?

-         Nem csak ezért – nagy levegőt vettem és visszaültem mellé. – Szakítottatok igaz?

-         Hallgatnom kellett volna rád. Sajnálom.

Nem mondtam semmit, csak fölé hajoltam és átöleltem.

-         Miért sajnálod? Nekem semmi közöm nem volt hozzá.

-         Tudom. De ostoba voltam, mert nem hittem neked. Most csak felejteni szeretnék.

-         Segítsek?

-         Hogy tudnál segíteni?

-         Lemaradtál néhány dologról. Arashi és a diáktanács elintézték, hogy egy hónap múlva legyen az iskolai bál, és hamarabb kezdődjön a téli szünet. És arra gondoltam, hogy… Lenne kedved… eljönni velem a bálba? – a vér az arcomba tódult és éreztem, hogy elpirultam.

-         Huh… Nem is tudom, mit mondhatnék, ez most… Váratlanul ért.

-         Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.

-         Dehogy, nagyon szívesen elmegyek veled.

-         Tényleg? – az igazat megvallva nagyon is meglepődtem. De utólag leesett, hogy miért. – Barátként igaz?

-         Hát… Igazából úgy érzem annál több.

Észre sem vettem, de tátva maradt a szám erre a kijelentésre. Teljesen megdöbbentem, mert azt hittem ezt soha nem fogja kimondani. Percekig csak csöndben nézztünk egymásra, de egyikünk sem akart megszólalni. Végül én törtem meg a csendet ismét.

-         És… Mikor jösz megint?

-         Holnap már bemegyek.

-         Akkor szerintem én most megyek.

-         Várj. Nem segítenél a leckében?

-         Végülis… Igazából nincs semmi dolgom…

Kezdtem végre úgy érezni, hogy talán mégsem reménytelen ez az egész.