5 fejezet

Az elkövetkező 1 hónapban szinte mindig történt valami, annyira, hogy nem tudnám mindet részletezni, ezért csak röviden mesélem el. Arashival végül teljesen kibékültünk, ami azért volt jó, mert tudott figyelni az edzésre és így a meccset is megnyerték. Hát igen, a Tigrisek még mindig a legjobb csapatok közé tartozik. Hajrá Tigrisek.

Ami még jobb, hogy egyre többet voltam Sammel. Igaz csak azért, mert korrepetáltam matekból, de ez mellékes. A lényeg, hogy vele voltam mégha ő továbbra is csak barátnak tekintett. Igaz sokszor beszélgettünk, de szinte csak a fesztiválról, hogy mennyire várja és, hogy mennyire szereti őket.

És végül elérkezett a nap. Október 8. a Zenei Fesztivál napja. Mivel pont szombatra esett nem kellett a suli miatt aggódnunk. Sammel már kora délután kimentünk, hogy megnézzük a készülődéseket. A fesztiválon már minden stand állt és a korai látogatókra való tekintettel, néhányan már árusítottak is. Szerettünk volna bemenni a közösségi házba is, ahol a koncert lesz, de nem engedtek be a főpróba miatt.

-         Pedig úgy meg akartam hallgatni őket – tört le Sam.

-         Hát… - kezdtem el kicsit gondolkodni – Talán megoldhatjuk.

-         Hogyan?

-         Csak gyere velem – megfogtam a kezét és elvittem egy olyan részhez, ahol pont a színpadra nézett egyik ablak.

Szerencsénkre az ablak még nyitva is volt. Hallottuk, ahogy Ayame elkezd zongorázni és Kaede elkezdi énekelni az egyik leghíresebb számukat, aminek a címe Everlasting.

Gairoju nokoru yukitachi ni

Hikari to kaze ga furi sosogu

Mune wo hatte mo utsumuite mo
Kisetsu wa ashi wo tome nai ne

Ezt a számot én is nagyon szerettem, mindig megnyugtatott. De ahogy elnézztem Sam inkább felpörgött csak tőle, mert kezdett nagyon is hasonlítani egy rajongóra. Már majdnem elsikoltotta magát, mikor a szájára tettem az ujjamat.

-         Psszt! Azt akarod, hogy észrevegyenek? – mondtam nagyon halkan.

-         Nem, csak annyira izgatott vagyok. Most hallom őket előszőr élőben.

-         Nem csodálom. Még csak alig egy éve alakultak, még nem volt világturné sem nekik, sem a fiúknak.

Yubi kiri mitai kawash teta
Ja ne to mata ne tte iu kotoba
Nareta shigusa mo wasureru no?
Chigau mirai he yuku no?

Szerettük volna végig hallgatni, de sajnos észrevettek. Ezért nem tehettünk mást, minthogy elvegyülünk a fesztivál kis tömegében, hogy ne ismerjenek fel minket. A végén még nem engednének be a koncertre.

A délután folyamán egyre többen jöttek ki a fesztiválra és végre Arashi és Dia is megérkezett. A megbeszélt helyen találkoztunk és egyből mentünk is a koncertre, szerettünk volna az elsők között bejutni. Ez sajnos nem sikerült, de nem számít. VIP kártyával bárhova bemehettünk. De ezt inkább csak a koncert után teszzük meg.

Mire megtaláltuk a helyünket, a lámpákat már kapcsolták le. Végülis itt szinte csak koncerteket szoktak tartani, mivel 3000 férőhely van itt, mi pedig az első sorba kerültünk.

A tömegben érezni lehetett, hogy már mindenki nagyon türelmetlen. És mikor a színpadi fények is kigyúltak, mindenki egy emberként sikoltott fel. Nem is csoda, hogy főleg a lányok, mivel előszőr a Kuro Akuma lépett fel.

Yeah, huh
Here we go once again
Guess who's back, let's go
This one is all about you
I really hate you but I love you
So what can I do?
Now listen

Az igazat megvalva én is csak most tudtam előszőr eljönni a koncertre. Egy év alatt 4 vagy 5 nagyobb koncertjük volt, de egyikre sem tudtam elmenni. Jegyet ugyan küldtek, de valami mindig közbe jött. Bár arra nem számítottam, hogy nem a zenétől, hanem a sikolyoktól fogok megsüketülni. Főleg, hogy Sam sikoltott a legnagyobbat mellettem.

Neoreul bomyeon apa, sumi neomu gappa, ije nae sonjaba
Geu sarameun neoreul saranghaji eanhneunde wae?
Why don't you get it?
Baby let me
Love ya, love ya, love ya

-         Csak most esik le, hogy ez a mi számom – mondtam csak úgy magamnak, mert a zene úgy is elnyomott mindent.

Lehet, nem hinné el senki, de ezt a dalt a fiúkkal közösen írtuk még hetedikben. Bár akkor csak hobbinak indult. Nem hittem volna, hogy ez lesz az egyik leghíresebb dal.

            Nagyon nem lepődtem meg azon sem, hogy a rajongók rózsákat és plüss állatokat dobáltak fel a színpadra, amit a fiúk mind össze is szedtek a szám végén és megköszönték. Hát igen… Egyikük sem lett sznob, nem szált a fejükbe a dicsőség…

            A következő fellépő Hari Rei volt, akinek volt egy bandája, de két éve feloszlott, azóta szóló karrierbe kezdett. Azt a számot, amit ő énekelt nem ismertem, az új albuma csak egy hete lett kiadva.

            Utána lépett fel a Koshi-kun, egy négy éve alakult fiú együttes. Akár csak a srácok, ők is hatalmas üdvrivalgást kaptak főleg a lányoktól. Milyen meglepő, hogy a bal fülemre megsüketültem Sam miatt.

            És a következő, egyben utolsó fellépő az Akai Hoshi volt azzal a dallal, amit Sammel már délután hallottunk. Lehet, hogy így leírva rövidnek tűnik a koncert, de igazából majdnem egy órás volt. De sajnos vége lett.

-         Ti nem jöttök? – kérdeztem Arashit.

-         Kösz nem, mi inkább hazamegyünk.

-         Nem tudod, mit hagysz ki.

-         Hisz én már úgy is tudom.

-         Igaz.

Ezzel a záró mondattal ment el Arashi és Dia, mi pedig mentünk a színfalak mögé. A biztonsági őrnek megmutattuk a kártyánkat, aki be is engedett minket.

1. szám: http://www.youtube.com/watch?v=cEY9U9SO74w
2. szám: http://www.youtube.com/watch?v=yiqN9QSwHjs