Próbáltam olyan halkan bemenni, amennyire csak tudtam. Még a lámpát sem kapcsoltam fel, nehogy észrevegyék. Lassan mentem végig a nappalin, el az emeleti lépcsőhöz, de amint az első fokra felléptem egyből elvakított a lámpa fénye.
Nem kellett megfordulnom, mert tudtam ki kapcsolta fel.
- Biztos jó lehetett a fesztivál, ha ilyen sokáig maradtál – gúnyolódott Dan.
- Igen… a fesztivál az… nagyon jó volt…
- Ki vele, hol voltál eddig?
- Ha elmondom, el is hiszed?
- Majd kiderül.
- Hát… a koncert után a srácok elvittek egy VIP helyre és…
- Gyere csak ide.
Nagyot nyeltem és amilyen lassan csak tudtam odamentem, de egész végig a padlót nézztem, nem akartam a szemébe nézzni. Amikor odaértem hozzá még mindig a padlót figyeltem. Dan közelebb hajolt én meg ismét nagyot nyeltem.
- Szerencséd van. Nem érzem rajtad, hogy ittál volna.
- Hova gondolsz?
- Csak arra, hogy ezt az egészet megtudhatja anya, és nem hinném, hogy örülnél a büntetésnek, vagy igen?
- És te örülnél neki? – most már felnézztem.
- Tessék?
- Ugyanis, ha te beköpsz engem anyának, akkor én is elmondom neki, hogy engedély nélkül vitted el a kocsit, hogy a haverjaiddal csajokat szedj fel.
Dan kétségbe esett tekintete minden pénz megért. Mondani akart valamit, de inkább visszanyelte én meg csak elégedett mosollyal az arcomon mentem a lépcsőhöz.
- Jó éjt. – mondtam, miközben felmentem az emeletre és bezárkóztam a szobámban.
Ledöltem az ágyra, de nem tudtam elaludni. A párnám alól kiesett egyik füzetem és ki is nyílt. Egyik rajzfüzetem esett le, amit nemrég kezdtem el. Az elején nyílt ki, ahol pont egy rajzom volt Samről. De akárhol nyilt volna ki, akkor is olyan rajz lett volna ott.
Felvettem a füzetet és jobban megnézztem a rajzom. Egész végig azon gondolkodtam, amit mondott a srácok előtt.
- Csak barátok – mondtam halkan.
Végül el tudtam aludni, de szinte az egész vasárnapot átaludtam.
Hétfő reggel szokás szerint osztályfőnöki óra volt az első. Nem nagyon figyelt senki, ezért én sem. Elővettem egyik rajzfüzetemet, amibe általában tájképeket szoktam rajzolni, és mivel más ötletem nem volt, kinézztem az ablakon. A termünk ablaka az udvarra nézett, ahol volt egy cseresznyefa, amit el is kezdtem lerajzolni.
Csak sajnos elég feltünő volt a tanárnőnek, hogy mindig az ablak felé nézelődök, ezért odajött és elvette tőlem a füzetem.
- Szabad megtudnom miért nem figyelsz az órá… - amint megnézzte a rajzomat, egyből ledöbbent. – Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz rajzolni.
Annak örültem, hogy nem szidott le, de erről sem szívesen akartam beszélni. De szerencsémre épp kicsöngettek. A tanárnő visszaadta a füzetem és miután elköszönt, ki is ment a teremből.
Épp csak visszakaptam a füzetemet, de máris elvették előlem. Most Sam kezében volt és érdeklődve lapozgatta végig.
- Tényleg nagyon jól rajzolsz.
- A csuklón múlik.
A napnak hamar vége lett és furcsa módon Arashi nem jött suliba. Viszont Diával sem találkoztam. Véget ért az utolsó óra is, ami testnevelés volt. Mivel az óra nem volt koedukált, ezért a fiúk és lányok külön voltak. Ez volt életem legrosszabb órája, mivel kidobósoztunk. De legalább vége lett.
Mikor már mentem hazafelé, hallottam Sam hangját a hátam mögül.
- Seita, várj meg!
Megfordultam és bevártam.
- Kérlek… Gyere… Velem a kórházba… - alig értettem mit mondott, úgy kapkodta a levegőt, egész idáig futott.
- Még egyszer?
- Gyere a kórházba.
- Miért?
- Arashi már ott van, ugyanis Dia…
Nem kellett folytatnia, nekem ez is elég volt. Mindketten rohanni kezdtünk a kórházba, de a forgalom nem könnyítette meg a dolgunkat. A kórház ugyanis a belvárosban volt, ahol a forgalom leállt a jelzőlámpák meghibásodása mitt.
Fél óra vesztegelés után végre beértünk a kórházba. Arashi és a főorvos már vártak. Mellékesen megjegyezném, hogy a főorvos az édesanyám. Barna haját és tengerkék szemét örököltem tőle, sokan mondják is, hogy rá hasonlítók.
- Azt hittem nem értek ide – mondta Arashi.
- Hol van Dia? – támadta le egyből Sam.
- Nyugi, gyertek utánam
Sam és Arashi előre mentek, de én még maradtam.
- Mi történt? – kérdeztem anyámat.
- Eltörte a lábát és enyhe agyrázkódást szenvedett. Egy ideig pihennie kell.
- Értem.
Lassan mentünk végig a folyosón és elértünk abba a korterembe, ahol Dia volt. Arashi és Sam már ott voltak, de Dia még aludt. A lábán gipsz volt és a fején egy kötés, szemüvege Arashi kezében volt.
Csak most vettem észre, hogy Dia és Sam mennyire hasonlítanak. Diának barna, derékig érő haja volt és barna szeme. Samnek csak hát középig ért a haja, és az ő haja hullámos volt.
- Mi történt? – kérdezte Sam.
- Edzésen voltunk reggeltől és Dia elesett.
Tényleg, most jut eszembe, hogy Dia cheerleader és vezérszurkoló is. Így már értem, biztos egyik nehezebb mozdulatot gyakorolták, és akkor történhetett.
Sam meg sem tudott szólalni, csak nézett a semmibe. Nem akarta elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Sokáig ott maradtunk, de mikor Sam és én eljöttünk, Arashi még ottmaradt.
- Miért pont Dia? – kérdezte Sam
- Nem tudom.
Kivételesen Sam arra jött, amerre én szoktam hazamenni, tehát a kerülő úton.
- Neked jó – mondta elszomorodva.
- Miért lenne jó?
- Neked ott vannak a testvéreid, a barátaid. Nem vagy egyedül, de nekem csak Dia van, mint barát.
- És én mi vagyok? Juharszirupos palacsinta? – ezzel a viccel fel akartam vidítani, ami sikerült is.
- Nem úgy értettem – mosolyodott el – Csak Dia a legjobb barátom, nélküle nem ugyan az. Persze sok barátom van, de ők mind Los Angelesben, itt nincsenek olyan közeli barátaim.
- Pedig te mindenkivel jóban van.
- Igen, szeretem a társaságot… Igaz néha jó a magány, de nem lehetek mindig egyedül…
Inkább én mondhatnám azt, hogy neki jó. Ő mer barátkozni, nem úgy, mint én. Többször döntöttem a magány mellett és azt hittem így a jó, de úgy tűnik nem. A költözés változtatott meg, általánosban teljesen más voltam. Igaz, akkor még Hokkaido volt az otthonom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése